2012. október 14., vasárnap

Lufthansa – there's no better way to fly

Ebből a szlogenből az ember azt gondolná, hogy a patinás német légitársasággal mindenképp célba ér, még ha összeszakad a világ, akkor is... Két repülőúttal és egy óceánnal a hátam mögött érkeztem kedd hajnali 5 órakor a frankfurti reptérre. Amikor azt mondom, reptér, itt inkább egy kisebb városra gondolok. Gyalog komoly távolságokat (értsd akár fél óra-40 perc) tesz meg az ember, mire eljut A pontból B-be. Nos, lekászálódok a New York-i gépről, kissé kómásan megkeresem a kaput, ahonnan majd a budapesti gép indul. Mivel a Kennedy-reptéren odaadták a Frankfurt-Budapest beszállókártyámat, joggal hihettem, hogy továbbutazásom zavartalan lesz. Mekkorát tévedtem...



Az első szembeötlő dolog a hatalmas menetrend-jelző táblán villogó „törölve” feliratok voltak. Á, biztosan tegnapról maradt így, és még nem állították át a maira, gondoltam naivan. Elcsattogok a   biztonsági ellenőrzéshez ( utam során már kettőn átmentem, sebaj, pakolják csak ki harmadszorra is a táskám, hátha közben vettem bombát). Ott közli velem a mérsékelten lelkes dolgozó, hogy asszonyom, az Ön gépét törölték. Itt csúszott ki először egy cifra magyar káromkodás. Na, és akkor most merre? Ott tetszik a helyét újrafoglalni, mutat egy ránézésre 2 óra hosszú sorra. Oké, semmi gond, beállok, kivárom a soromat, közben hívom Anyát, hogy ne kezdje el még sütni a lángost, mert  tuti nem érek haza délelőtt 11-re, ahogy eredetileg terveztem. Végre sorra kerülök, próbálnék németül beszélni a lufthansás nénivel, de annyira fáradt vagyok, hogy csak angolul megy. Mondja, hogy naponta 5 gép indul Frankfurtból Budapestre, az első hármat törölték, a következőkre nincs hely, csak várólistán. De biztat, hogy én vagyok a 7. a várolistán, nagy valószínűséggel felférek majd. Mondom oké, adja azt a jegyet! Security check, elvánszorgok a beszállókapuig, és álomba zuhanok, hisz ekkor már közel 24 órája vagyok úton. Délben felébredek, körülöttem magyar beszéd. Állítólag áttették az indulást 30 kapuval arrébb. Megindul a várakozó tömeg, 20 perc séta. Ennél a kapunál vagy nyolcvanan várnak, két nő tartja a frontot a Lufthansa részéről. Ők mondják, hogy ma a stewardessek sztrájkolnak (előtte napokban hol a biztonsági emberek, hol a csomagpakolók), így nem is biztos, hogy ez a gép egyáltalán elindul. Várjunk. Oké, várunk. 40 perc múlva világossá válik, hogy nem indulunk...Itt törik el a mécses, sírva hívom Anyát, hogy a büdös francnak kellett nekem egyáltalán kitenni a lábam otthonról, éhes vagyok, fáradt vagyok, segítsetek Vuknak, a kisrókának. Jól kibőgöm magam, persze Anya is sír, hisz' a kislánya bajban van. Aztán nagy levegő, elindulok újra sorba állni, újra átfoglaltatni a jegyet. Közben mellém sodorja a tömeg Magdolnát, aki Texasban látogatta meg nővérét, és most menne haza Pestre. Kétségbeesve kérdezi, hogy jöhet-e velem, mert nem beszél semmilyen idegen nyelven, és hallotta, hogy én viszont értek angolul. Mondom persze, legalább én sem leszek egyedül. Beállunk egy sorba, ahonnan a válságkezelő stáb tagjai elhajtanak minket, mondván, hogy itt 6 órát kéne állni, de van egy másik sor, egy terminállal arrébb, ahol csak kettőt. Isteni szerencse. Átcsattogunk a másik sorba. Egy óra várakozás, megint a lufthansás néni előtt állok, arcomon a mosoly ekkor már nem őszinte. Mondom neki, szép jónapot, megint én vagyok, mikor is tudnék hazajutni??? Mondja, hogy hááát sajnos csak holnap, azaz szerdán, leghamarabb a 3. aznapi járattal. De! Van várólista az első kettőre is! Köszöntem szépen, ahhoz már volt szerencsém, én addig innen el nem megyek, amíg helyjegyet nem ad. Kérdezi: Akkor öt helyjegy lesz a 12.40-es járatra? Öööööt? Hátranézek, mögöttem Magdolna, és még három másik magyar, akik spontán csapódtak hozzám. Oké, már van csapatom is. Rendben, legyen öt jegy. Megemberelem magam, nincs helye hisztinek, ezek az emberek rám bízták magukat. A kétségbeesésemet elfújta a szél, mert láttam a szemükön, hogy ők még nálam is jobban rettegnek.Nem csoda, én legalább értettem, mi folyik körülöttem, és még így is pánikoltam.









Így folytatjuk utunkat: Magdolna, Erzsi (szegedi gyermekgyógyász),egy erdélyi házaspár és én, mint csapatvezető. Most jönne a hotelfoglalós rész, mert a Lufthansa van annyira jófej, hogy ingyen elaltat valahol. Gyönge egy óra alatt meg is találjuk a pultot, ahol be lehet jelentkezni a hotelbe. Még egy órát sorban állunk, és pikk-pakk, ott állók a hotelosztós-lufthansás néni előtt. Ekkor már délután 3 óra van, lassan 30 órája úton... A néni egy lajhár sebességével foglal öt helyet egy hotelbe, kinyomtatja jegyeket, már lépnénk is le, amikor a fejéhez kap. Németül elkezdi magyarázni a kollégájának, hogy rossz hotelbe kérte a foglalást, nekünk is, meg az előző tíz kliensnek. Na akkor vissza az egész. Itt átváltottam németre, hogy a néni megnyugodjon. Ő megörült, hogy tudok németül, én is megörültem, hogy ő örül, és megkaptuk a foglalást. Transzferbusz, 20 perces út, becsekkolás a 4 csillagos hotelbe. Este 7-kor svédasztalos vacsi, majd forró fürdő a külön szobámban. 8-kor már úgy aludtam, mint akit agyonvertek. Szerda reggel 7-kor iszonyú fejfájással ébredtem, akkor még nem tudtam, hogy a jet leg egy hétig fog tartani... Kicsekkoltunk, jött a transzfer ( egy busz és egy taxi, mert sokan mentünk a szállóból), irány a reptér. Kiszállunk, és amikor már megnyugodnék, hogy talán ma hazajutok végre, és már nem lehet semmi baj, a házaspár férfi tagja, László megszólal a maga lassú, nyugodt hangján: Hát, a bőrkabátom meg a hotelben maradt,benne az összes pénzemmel. Óóóó jessz, miért is ment volna simán? Gyorsan elkezdem magyarázni a török taxisofőrnek, hogy mi a baj, erre ingatja, a fejét: Kein Englisch, nur Deustch. Hurrá, véletlenül pont tudok németül, gyorsan újra elmondom a sztorit. Erre felhívja a hotelt, megvan a kabát, 50 euróért el is megy érte. Megint várunk, ebben már profik vagyunk. 50 perc múlva itt a taxis a cuccal, fizetünk, megyünk a biztonsági ellenőrzéshez. Ez két nap alatt már a 4. security check, így amikor becsipogok, és a néni félrehív végigtapizni, már jól esik az érintés. Nem számít semmi, tényleg, csak hadd húzzak már haza. Az utolsó órák már csak úgy repülnek, hahaha...Azért odamegyek a beszállókapunál a lufthansás alkalmazotthoz, és enyhe gúnnyal a hangomban megkérdezem, hogy Tessék mondani, van rá esély, hogy ma felszállunk? Mert az ugye, hogy ki van írva a járat, meg van nálam beszállókártya, még nem jelent semmit. De beszállunk végre a gépbe, másfél órás repülőút, landolás Ferihegyen. Hihetetlen, de nem keverték el a nagybőröndömet sem. És jön az utazás legjobb része, amikor a sok-sok ember között húzom ki a bőröndömet a zöldfolyosón, és Anya meg Máté már messziről integetnek a kordon mögül. Igen, hazaértem!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése