Ladies and gentlemen, welcome to the United States!

-          köszöntött minket a pilóta, miután helyi idő szerint délután fél 1-kor landoltunk New Yorkban. Gyönge két óra alatt kikászálódtunk a kétemeletes repülőből, beálltunk a mindössze három kilométeres sorba a bevándorlási pultnál, majd miután még 48-szor ellenőrizték a vízumomat és az útlevelemet, beléphettem az országba. Nem, nem voltam ideges, kicsit semJ Még két másik magyarral jöttünk együtt Budapestről, frankfurti átszállással, így nem egyedül kellett kiállnom a megpróbáltatásokat.  A repülőút amúgy egészen kellemes volt, a gépen 3-4-3 elosztásban voltak az ülések. Sikerült ablak mellé jegyet kapnom! Mellettem eleinte nem ült senki, a hármas ülés másik szélén egy kedves lány foglalt helyet, egyenesen Kazahsztánból. Még soha nem láttam igazi kazahsztánit. Félúton megkínált valami gyanús külsejű kazah csokival, amit nem mertem visszautasítani, és a végén kiderült, hogy egész finom.

A John F. Kennedy reptér nem kicsi, ellenben elég nagy, Airtrain-nel, azaz a terminálok között közlekedő vonattal ( metrókocsira hasonlított leginkább) jutottunk el A-ból B-be. A 4. terminál főbejáratánál volt a gyülekező, ide jött értünk két srác a táborból. Bevártuk a másik három magyar diákot, akik müncheni átszállással jöttek, és így, 6 magyar és 2 amerikai indultunk útnak a kisbusszal. A JFK reptér Queens-ben van, ha jól értettem, de egy nagy hídon ( Whitestone Bridge) átkelve gyönyörű kilátás nyílt Manhattanre, előtérben a száguldó sárga taxikkal. Na itt éreztem először, hogy megérkeztem!

Az út New Yorktól a táborig nem tudom hány óra volt, mert a telefonom ki volt kapcsolva, plusz –hisz ismertek-szinte rögtön elaludtam a kocsiban. Három államon mentünk át, név szerint New York, Connecticut és Massachusetts. Félúton megálltunk estebédelni, sose találjátok ki,hogy hol…. Naná, McDonald’s. A biztonság kedvéért ettem egy sajtburgert meg egy kis krumplit, ezek úgy méretben, mint ízben az otthoni pontos másai, talán csak kicsit több bennük a cukor. Remélem nem fejlesztek ki magamban egy kettes típusú diabetest szeptemberig…

Amikor azt  mondták otthon a kiutazás előtti tájékoztatón, hogy ne lepődjünk meg, ha a táborba érkezéskor hideg lesz, sötét, esni fog az eső, valamint a tábori faházak nem luxuslakosztályok. Ááá mondom, ezek viccelnek! Itt minden tuti lesz. Hát nem vicceltek. Este 9re értünk ide, sötét volt, elemlámpával csámpáztunk el a faházig, amiben gyakorlatilag keresztbe süvít a szél ( Anya semmi baj, felvettem az összes ruhát amit hoztam, meg kaptam három takarót, de holnap még veszek egy hálózsákot, biztos ami biztos). Tehát mint említettem, sötét van, esett (tehát minden sáros), fáradtak vagyunk, meg egyebek. De azt mondta Jake, a táborvezető vagy valami hasonló, hogy ne aggódjunk, mert ennél rosszabb már nem lehet. Úgyhogy optimistán tekintek a holnapi fél 8-as reggelire…Jelenleg az ágyamon ülök, gyakorlatilag síruhában, a három másik csajjal alszunk egy faházban, és itt sem árultak zsákbamacskát, van kettő darab konnektor, két lámpa meg 10 ágy. Elmentünk tusolni, mert egy külön faházban van a vizesblokk, mintegy 10 perc alatt rájöttem, hogy hogy működik a tus: ha balra fordítod, Alaszka, ha jobbra, a Pokol, de miután beállítottam az optimális hőmérsékletet, egész kellemesen lezuhanyoztam.

Mindebből azt gondolhatjátok, hogy sorsom meglehetősen sanyarú, de tévedtek! Az emberek ( eddig 16-an vagyunk) nagyon kedvesek, főként amerikaiak, de van angol és ír diák is. Borzasztóan sajnálnak minket, állítólag hetek óta nem esett egy csepp eső sem, és ki tudja, mikor volt ilyen hideg…szóval sűrű bocsánatkérések közepette lettünk üdvözölve. Holnap körbevezetnek minket az egyelőre sötétségbe vesző táborban, illetve nekünk, „konyhásoknak” megmutatják,mi is lesz a dolgunk egész nyáron. A többi személyzet jövő kedden érkezik, a 300 gyerek pedig jún. 24-én. Lesz időnk mind testben, mind lélekben felkészülni…