Indianapolisban, rokonok közt

Jó volt újra viszontlátni amerikai rokonaimat, utoljára 9 éve találkoztam velük, amikor kis családommal az Államokba jöttünk, meglátogatni őket. Indianapolis szélén élnek, az utcájuk pont olyan, mint a Lila Akác köz: rendezett előkertek, egyforma emeletes téglaházak, a kocsifelhajtón, a garázs előtt kosárpalánk. Itt töltöttem el egy hetet. Utazásomnak ez a része már a pihenésről szólt, múzeumba még véletlenül sem mentemJ A napok gyorsan teltek, főleg beszélgettem az unokatestvéreimmel, családi dolgokról, az 56-os forradalomról…Akkor érkezett ugyanis édesapjuk  ( anyukám unokabátyja) Amerikába, az egész családból ő az egyetlen, aki beszél magyarul. Megtanítottam őket, hogyan kell csörögefánkot sütni, és egyik nap csináltunk ebédre paprikás krumplit. Valami import áruk boltjából még szegedi paprikát is sikerült hozzá beszerezni!

Egy reggel a Heidelberg Caféba tértünk be, ez a pékség-kávézó egy német család tulajdona, ideális hely a nap első étkezésének elfogyasztására. Kicsit olyan a hely, mint egy bolhapiac, mindenféle Németországból idehozott giccs kapható – kerti törpe, zenélő bajor pásztor, német zászló, indokolatlan mennyiségű porcelánfigura…De a bajor perec és a szilvás torta első osztályú, főleg egy kis házi forró csokival leöblítve!

Amanda elvitt vacsorázni is, természetesen steak burgert ettünk, chips-szel. Itt minden hambugerhez szolgálnak fel vagy burgonyaszirmot, vagy sültkrumplit. Mellé megrendeltünk a ház barna sörét. Egy kis esti séta Indianapolis belvárosában…Egy mesterséges csatorna húzódik végig a városon, ennek partján tolják az anyukák a babakocsit, itt kocognak a futók is. Szép, csöndes amerikai város, minimális felhőkarcolóval.

A csatorna

Mmmm! Steakburger.

Egy másik este Cindy grillvacsorát csinált, steak volt a menü, házi salátával. Bevittek a kórházba, ahol Cindy a gyógyszertárban, férje Steve pedig az intenzív osztályon dolgozik ápolóként. Ezt a kórházat sem negyven éve építették, csak azt tudom elmondani, amit már Bostonban is tapasztaltam: inkább hotel, mint kórház. Saját gyógyszerészeik vannak az intenzív osztályon és a csecsemőosztályon is, akik 24 órában az orvosok és a betegek rendelkezésére állnak.

Sül a marhahús

Steve,Cindy és Anna

Létezik egy étterem, a neve Cracker Barrel, country stílusú hely. A reggelijéről híres, amit egész nap felszolgálnak, így senki nem lepődött meg, amikor este kilenckor tojásrántottát rendeltem szalonnával, mellé joghurtot zabpehellyel, majd a végére egy áfonyás muffint. Az egész étterem tele van régi fényképekkel, használati tárgyakkal, trófeákkal...Mintha egy pár évtizeddel ezelőtti amerikai otthonba csöppentél volna, nagyon barátságos.

Cracker Barrel

Ó, a hintaszék, elmaradhatatlan

Hangulatvilágítás

Szombaton Bradley, a nagyobbik unokatesóm átvitt kocsival a nagyszüleihez, anya unokabátyjáékhoz. Ohio államban laknak, Auburn a kisváros neve, közel Clevelandhez. Utolsó hetemet náluk töltöttem, itt is a pihenés volt a fő programJ

Egy korty Chicago

Vasárnap este 10 óra körül elégedetten dőltem hátra székemen Jimmy Buffet Margaritaville nevezetű éttermében…a név kötelez, természetesen egy Margarita-koktéllal a kezemben. Balra a Michigan-tó, előttem a fényben úszó Chicago. Italomat szürcsölgetve, ebben a festői környezetben valószerűtlennek tűnt, hogy alig 24 órája még New York-ban, Chinatown szívében rostokoltam az út szélén, a buszomra várva. Na de hosszú volt az út a miniatűr Kínából a chicago-i koktélozásig…

Mivel eleve késéssel indultunk, fél 11 helyett délre értünk Chicagoba, micsoda meglepetés, Chinatownba. Itt már egy jó ideje vártak rám a rokonok, nevezetesen Amanda, 21 éves unokatestvérem és barátnője, Britney. Épp csak bezúztuk a csomagjaimat a kocsiba, már indultunk is várost nézni, ugyanis másnap reggel indulni kellett Indianapolisba, ahol a család másik fele már várt ránk. A feladat nem volt kicsi: három lány, egy amerikai nagyváros, és nagyjából 20 óra állt rendelkezésünkre. Ez most nem a lazulás ideje volt.

Erős indítás volt az American Girl Place nevű üzletben kezdeni. Ha nekem lányom lenne, soha nem engedném be ide; a gyerek öt perc alatt megőrül attól, amit itt lát. 24 évesen, rég kinőve a babázós korból, még engem sem hagyott hidegen a hely. Lényeg a lényeg, hogy itt megvásárolhatod saját magadat baba formában ( egy baba 105$, ez még annyira nem is lenne vészes), majd vehetsz neki műanyag kiskutyától a méretben hozzá illő játékzongorán keresztül a kisestélyiig mindent, és itt kezdődik a sztori költséges része. És ami a legfontosabb, a babák ruhái kaphatók rendes gyerekméretben, hogy a kislány is pont ugyanúgy öltözhessen, mint a babája. Három emeleten zajlik az őrület. Külön fodrászokat tartanak a játék során összekócolódott hajú babák számára, ahol felnőtt nők gumikesztyűben, teljes hajszobrász-arzenállal felfegyverkezve szépítik a játékok hajkoronáját. Van még babakórház, baba-háziállat-vásár (na ezt nem tudom, hogy írjuk helyesen, hány kötőjellel), cukrászda…És egy kávézó, ahol ünnepelheted a szülinapod, és a babád külön székben ül melletted. Gyorsan elhagytuk a helyet, mielőtt megvásároltam volna magamnak Kicsi Ént.

American Girl Place

A fodrásznál

Vészhelyzet! 

Hát nem édes???

Anna-baba

A Michigan-tó partján sétálva belebotlottunk egy vadászrepülő-bemutatóba, jó turistákhoz híven megálltunk egy kicsit csodálkozni. A vízparton sétálva egy óra gyaloglás után elértünk a Lincoln Park Zoo-hoz, ami az ország legrégebbi ingyenes nyilvános állatkertje.

Lake Michigan, strand

Az útikönyvben olvastam, hogy itt sok gorilla van, a sikeres tenyésztési programnak köszönhetően. Nemrégiben került a kezembe Dian Fossey amerikai kutató könyve ( Gorillák a ködben) , aki 13 évig élt Afrikában, és testközelből tanulmányozta a hegyi gorillákat. Tehát nekem okvetlenül gorillát kellett látnom! Nem is csalódtam: egy nagy család van az állatkertben, élükön a hatalmas ezütsthátúval. Mintegy háromnegyed órát töltöttem megfigyelésükkel, a többi állat annyira nem kötött le. A park maga gyönyörű,hatalmas, tavakkal és olyan fűvel, amin egyszerűen muszáj elfeküdni.

Anna és a gorillák

Kwan, az ezüsthátú

Lincoln Park

A majomles után iparodtunk vissza a tóhoz, ugyanis 5 órakor indult a másfél órás hajókázás, melynek során kihajóztunk a Michigan-tóra ( egy pár Balaton kijönne belőle), majd a Chicago River csatornán behajóztunk a városba. Mérsékelten vicces idegenvezetőnk megpróbálta humoros formába önteni a város építészeti történelmét, több-kevesebb sikerrel, de a látvány itt is magáért beszélt.

Tűzoltóhajó!

Eléggé megéheztünk, így a kikötőből nem mentünk nagyon messzire, csak az eme bejegyzés elején említett étterembe, ahol első körben koktélt, másodikban vacsorát rendeltünk. A pincér srác rögtön kiszúrta, hogy nem vagyok helyi lakos, de nem bírta kitalálni, honnan jöttem. Egész nyáron játszottam ezt a játékot, hogy ha valaki megkérdezte, honnan jövök, először megkérdeztem, mire tippel? Általában Brazília vagy Spanyolország volt a  válasz. Mikor mondtam, hogy de nem ám, hanem Magyarország, akkor általában néztek rám kérdőn, további információra várva…Ezt legtöbbször egy legyintéssel elrendeztem: „ Nevermind, I come from Europe”, azaz „ Á mindegy, Európából jövök”, és ebben általában kiegyeztünk.

Oóó, Margaritaville:)

A vacsora után még elsétáltunk a Millennium Parkba, megnézni az óriási kivilágított szökőkutat, majd hazasétáltunk a szállodába. Annak ellenére, hogy ez az Egyesült Államok harmadik legnagyobb városa, meglepően nyugis volt,  főleg New York után. Ugyan nem jutott belőle sok, de azért megérte ellátogatni ide is.

Így búcsúzik Chicago: Millennium Park, szökőkút

Két bécsi „ismerős” találkozik New Yorkban

Azt hiszem, a végére hagytam a legjobb programot: The Metropolitan Museum of Art (MET), a világ kincsei összegyűjtve egy helyre, 4 emeleten, korok-helyek szerint rendezve. Hetek alatt sem lehetne rendesen bejárni az egészet. Még jó, hogy megfogadtam nagynéném tanácsát, és előre összeírtam, hogy mit szeretnék megnézni. Aki ilyen monumentális gyűjteményt szeretne megtekinteni, annak ajánlom ezt a módszert, ugyanis másképp elveszik az ember a részletekben, és a végén nem jut el a számára igazán érdekes dolgokig. Anno a British Museumban (London) is szépen elbolyongtam egy fél napot, és aztán mégsem láttam azt, amiért mentem, viszont cserébe megnéztem hetvenhét múmiát.

Tanulva hibámból, a MET-be kész tervvel érkeztem, mely még véletlenül sem tartalmazta az egyiptomi részleget. A múzeum a Central Park keleti oldalán helyezkedik el, nagyon közel a Guggenheim-hoz. Görög stílusú külső, hatalmas, csarnokos elrendezés belül.

The Metropolitan Museum of Art

Még így is, hogy tudtam, mit szeretnék megnézni, több mint 4 órát töltöttem bent, negyed óra pihenő közbeiktatásával. Nem olyan könnyű ugyanis a kinézett műtárgyakat megtalálni, még térkép alapján sem. Úgyhogy sokszor igénybe vettem a teremőrök segítségét. Először egy afrikai elefántcsont maszkot néztem meg az afrikai részlegen, nem tudom miért, csak megtetszett a katalógusban. Egy anya arcát formázza, szertartásokhoz viselték. Ezek a termek tele voltak az afrikai kontinensről származó – nem tudni, hogy önkényesen eltulajdonított, vagy ajándékba kapott – kincsekkel, nagy részük gondolom különböző törzsek keze munkája.

Egyik kedvenc részem volt az európai szobrászat, hiszen nagyon szeretem Berninit. Rögtön a szoborcsarnok bejáratánál áll két alak, Pietro és Gian Lorenzo Bernini munkája, meyek Cardinal Scipione megrendelésére készültek, és eredetileg a római Villa Borghese előtt álltak ( ami mellesleg a legszebb szoborgaléria, amit életemben láttam).  Itt találkoztam még Canova és Rodin műveivel is, hogy csak a leghíresebb mestereket említsem.

Afrikai elefántcsont maszk

Bernini

Canova: Perseus Medusa fejével

Mindig azt hittem, hogy a Tiffany-márkát egy nőről nevezték el, és rá kellett döbbenem, hogy de nemám, hanem Louis C. Tiffanyról, aki a céget és a márkát alapította. A híres Tiffany-lámpák, amiket súlyos összegekért osztogatnak, csak a jéghegy csúcsa. Ebben  a múzeumban olyan dolgokat láttam tőle, amit soha nem hittem, hogy üvegből ki lehet hozni…Kerti táj szökőkúttal, több ember magas üvegablakok,  apró darabkákból összerakva. Az üveg saját gyártmány, minden darabka más-más színű, van köztük homályos, csillogó, átlátszatlan, többszínű…Csodálatos, ahogy a fény átragyog rajta.

Dendur temploma, Núbiából

L.C.Tiffany: Őszi táj

Az ötödik szinten van a terasz, egy kis kávézóval, innen szép kilátás nyílik Manhattanre. Nem időztem azonban sokat, hiszen várt az európai festészet részleg. Azt hittem, a szemem káprázik, amikor beléptem. Termek labirintusa egymás után, az egyikben annyi Monet, hogy alig fért el, meg Van Gogh, Mucha, Cézanne, Renoir, satöbbi…Ha csak egy terem képeit eladnánk, már meglenne belőle Magyarország éves költségvetése, kis túlzássalJ

Van Gogh

Vincent Van Gogh: Önarckép szalmakalapban

Gauguin: Szűz Mária

Itt már nem volt semmiféle szisztéma, csak mentem a képek után, hogy minél többet lássak ezekből a gyöngyszemekből. És akkor, teljesen véletlenül, az egyik terem sarkában megláttam egy képet, amiről messziről felismertem, hogy ki festette – Gustav Klimt. Bécsi tartózkodásom alatt minden képet megnéztem, ami ott tőle megtalálható, voltam a műtermében és a sírjánál is, hát igen, kicsit rajongó vagyok…de ugye nem készültem fel rendesen, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy a MET-ben is vannak képei… Rögtön leakaszottam egy teremőrt, odavonszoltam a kép elé, és kérdeztem, hogy „Tőle van még valamitek?!?!” Mondta, hogy egész csomó Klimt-képpel rendelkeznek, de mindegyiket kölcsönadták valami kiállításra ( most van a Klimt-év Ausztriában idén lenne 150 éves a mester), csak ez meg egy másik portré maradt itt. Természetesen azt is megtekintettem, és áldottam a szerencsémet, hogy észrevettem azt a képet. Ha otthon derült volna ki, hogy van képe a MET-ben és én nem néztem meg, biztosan sírva verem a fejemet a falba…

Gustav Klimt: Mäda Primavesi

Gustav Klimt: Serena Pulitzer Lederer

Ami számomra meglepő volt, hogy Andy Warholtól, a pop-art atyjától alig volt pár képük…nem mintha annyira odáig lennék érte, de ha már itt vagyok, megnéztem volna valami hazait is, nem csak az Európából ide importált műveket.  Négy óra múlva tele lett a fejem, és lassan el kellett indulni vissza a szállásra. Azt hiszem, csak ezért az egy múzeumért is megérné még egyszer eljönni New Yorkba…

Andy Warhol

Erikával elmetróztunk kedvenc parkunkhoz, a Broadway-re. Itt vettünk egy-egy tál gyrost, a bácsi tudta nagyjából, mit fogunk kérni, hiszen harmadszorra ebédeltünk nála. Leültünk a kőasztalokhoz, és elfogyasztottuk utolsó közös vacsoránkat…Két és fél hónapja gyakorlatilag napi 24 órában összetartottunk Erikával, és most ott fejeztük be new york-i kirándulásunkat, ahol elkezdtük. Ugyanannál a kőasztalnál, ahol az első reggelinket elfogyasztottuk. Vissza a szállásra, fel a csomagokat, és irány Chinatown. Este 9-kor indult ugyanis a buszom Chicagoba, ahol másnap reggel vártak a rokonok ( az út 13 óra volt). Erikától elbúcsúztam, és a busz el is indult, mintegy másfél órás késéssel. Nem ez volt életem legjobb buszozása, akinek van rá lehetősége, ne a kínai busztársaságot válassza. Sajátos utazási szokásaik vannak…akit érdekel, majd személyesen elmesélem, egyelőre még túl friss  az élményJ

Művelődünk, (Central) Parkolunk

Solomon R. Guggenheim amerikai üzletember nagy rajongója volt a művészeteknek, az 1890-es évektől gyűjtötte a különböző festményeket, műtárgyakat (mondjuk volt miből vásárolni, aranybányász cége volt Alaszkában), és 1939-ben létrehozta első múzeumát. A gyűjtemény lassan kinőtte eredeti helyét, és Guggenheim 1943-ban megbízta Frank Lloyd Wright építészt, hogy álmodjon új otthont kincseinek. Így született meg ez a fehér, szerintem kicsit méhkasra hasonlító tünemény a Central Park keleti oldalán. Ha nem is térünk be megnézni a képeket, kívülről mindenképp érdemes vetni rá pár pillantást.

Solomon R. Guggenheim Museum

Mivel notórius múzeumbajáró vagyok, nekem nem volt opció, be kellett menni szétnézni. Diákoknak 18$, felnőtteknek 22$ a belépő, állítólag havonta van egy speciális nap, amikor ingyenes, nekünk ezt nem sikerült eltalálni. Természetesen rögtön a bejáratnál találkoztam legjobb barátommal, az audioguide-dal, és együtt folytattuk utunkat felfelé, a spirálban futó folyosókon. Itt ugyanis nincs lépcső, hanem egy rámpa vezet fel körbe-körbe, több emelet magasan, ebből nyílnak a kiállítótermek. Jópár modern festményt is láttunk, és sajnos csak megerősítették abbéli meggyőződésemet, hogy a modern képtárak nem nekem valók… Ugyanis mindig felkapom a vizet, ha látom a tiszta pirosra mázolt vásznat egy kék pöttyel a közepén, majd pár teremmel odébb rámköszön egy remekmű Toulouse-Lautrec-től vagy Gauguin-től (mert ilyen is volt nekik), és mérgelődöm magamban, hogy hogy tehették ezeket egy fedél alá…Személyes vélemény, valószínűleg nincs bennem kellő érzékenység a modern képek iránt. De sebaj, hiszen így is megtaláltam, amiért jöttem: Monet, Cézanne, Pissarro, Manet és Kandinsky képeit. Nagy meglepetésemre az egyik falon Vasarely Vega III. című képe jött szembe, nagyon megörültem, hogy magyarokat is tartanakJ. Legjobban talán egy időszakos fotókiállítás tetszett, Rineke Dijkstra holland fotósnő képeit mutatták be. Mivel képet nem lehetett bent csinálni, javaslom, hogy akit érdekel és szereti a szép, ötletes portésorozatokat,a  google-ba írja be a nevét. Van egy sor képe matadorokról csata után, tengerparti portrék, stb. Végigfotózta továbbá egy Boszniából Hollandiába menekült kislány életét. Az első képen 4 éves, majd kétévente készített róla egy portrét, és az utolsó képen, 26 évesen kezében tartja a saját kisbabáját…Egészen fantasztikus dolgokat talált ki!

Nem volt megállás, épphogy kiértünk a Guggenheimból, mentünk is be az American Museum of Natural History-ba, ami pont a Central Park másik oldalán van. Itt is és a Metropolitan Museum of Art-ban is az a rendszer működik, hogy van egy „suggested entrance fee”, azaz javasolt belépti díj, ami pl. a MET-be 25$, de ha te azt mondod, hogy te csak 5$-t tudsz fizetni, akkor annyiért mész be, senki nem szól semmit. Jövőbeli NYC-be látogatóknak mondom…

Szóval a Természettudományi Múzeum: nagyjából kitömött állatokat lehet látni, mint minden rendes hasonló múzeumban. Van egy szépen berendezett Afrika-részleg, kis fülkékben állatok természeteshez hasonlóan összerakott háttér előtt, egypár dínócsontváz, indiánok, egyebek. Összesen kábé egy órát voltunk bent a múzeumban,én ebből 40 percet a maroknyi japán részleg tanulmányozásával töltöttem. Az üvegszemű majmokat és vízilovakat viszonylag hamar meguntam. 

Egy halott dínó feje

Több halott dínó,ezeknek a többi csontja is megvan

Kis pihi után végre tüzetesebben is megvizsgálhattam a Central Parkot, egy kicsit elhédereztünk Erikával a fűben, az egyik tó (merthogy több van) mellett. Néztük a csónakázó-vitorlást irányító embereket, még egy random afrikai esküvői ceremóniába is belebotlottunk. Sok házasulandó pár fotózkodik itt. Megtaláltuk a Strawberry Fields nevezetű részt is, mely John Lennon-nak állít emléket.

Dakota House a Park mellett - itt lakott Lennon

"Imagine all the people, living life in peace"

Azért így el lehet viselni az életet...

Kedvencem a hatalmas Alice Csodaországban szobor volt, Delacorte adománya (ugyanaz, aki a Central Park Zoo óráját finanszírozta), nem kis munka volt, míg az összes kölyköt eltávolíttattam a szoborról, hogy végre én is odaférjek fényképezkedniJ Volt egy nagy Andersen-szobor is, ahol bizonyos időpontokban mesét olvasnak fel az éppen arra tévedő gyerekeknek-felnőtteknek. A park amúgy óriási, több mint 3 km², csak töredékét jártuk be így is. Kellemes menedék a betondzsungelből…Éééés fűre lépni szabad, ott ahol csak szeretnél!

Köszönjük, George!

Anna Csodaországban

Andersen mesél, ők meg hallgatják