Utolsó jelentés Hinsdale-ből

-          Aha, akkor még hátravan a falak lemosása, a hűtőt is ki kell takarítani, a pincét már tegnap rendberaktuk, meg lemostam a 47 lámpabúrát, szóval mindjárt végzünk a konyhai nagytakarítással.

Bizony, nagytakarítás, hiszen lejárt a 9 hetes mandátum, tovább kell állnunk. A gyerekek is pakolnak, ma este még lesz egy nagy ereszd-el-a-hajam, aztán szombat reggel szétszóródnak a szélrózsa minden irányába. Ahogy a gyerekfelügyelők és a személyzet is.

Vegyes érzelmekkel búcsúzom a Camp Emersontól, kaptunk itt hideget-meleget. Nem sírom vissza a hajnali kelést, a Dining Hall napi háromszori felsöprését, a 27 asztal háromszori lemosását, a pizzavacsora utáni 50 odaégett tepsi tisztára vakarását, és a  szabadnapom reggelén 6.40-kor a fülembe visító tízéves kislányokat sem…

Ebédosztáshoz készülődöm

Hiányozni fog viszont például az előző bejegyzésekből jól ismert, és talán kicsit általatok is megkedvelt Home Club. A staff lounge, ahol szinte minden szabadidőnket töltöttük, ez az utolsó menedék, amin nem egyszer osztoztunk pár szimpatikus egérkével, és ahova esténként még egy mosómedve is ellátogatott hébe-hóba. Sokszor eszembe fog jutni a kis chipmunk meg a mókus, akik reggelente meglepetésszerűen ugráltak elém, mikor begyógyult szemekkel araszoltam a mosdó felé. El ne feledkezzek a fiúk faháza alatt lakó mormotáról se… Azt hiszem, a véget nem érő kajálásokat, és a 24 órás nassolást is vissza fogom sírni, bár – ezt nem fogjátok elhinni – immár a normál tartományba vándorolt a testtömeg-indexem, tehát van miből fogyni! Bár Amerika ezt nem fogja annyiban hagyni…

Mosómedve-bébi reggel, a szemetesben

Woodchuck, azaz mormota

A gyerekekkel nem sokat voltunk együtt, amit utólag kicsit sajnálok, mert voltak köztük nagyon aranyosak, no meg persze olyanok is, akiket habozás nélkül elküldtem volna Anyához, egy kis gyermekneurológiai felülvizsgálatra. Hadd említsem meg tízéves cimborámat, Henry Weingartner-t ( a nagypapája német), akivel a rulettasztal mellett ismerkedtünk meg, majd együtt eljátszottuk összes játékpénzünket a black jack – asztalnál. Aztán még sokszor  beszélgettünk, és mikor Gyurta Dani világrekorddal megnyerte a 200 méteres mellúszást, boldogan szaladt oda hozzám elújságolni a nagy hírt, hogy nyertek a magyarok!

Henry Weingartner és Anna B.

Kevin, a mókamester

Richard és Bálint, háttérben a staff lounge és Attila

Hinsdale-ről…ez a kicsi, szürke falu jelentette nekem két hónapig Amerikát. Az utcákat járva rendszeresen megbámultak minket az autósok – itt ugyanis nem divat sétálni, mindenki négykeréken közlekedik. Elhaladtukban a sofőrök kedvesen köszöntöttek minket. Ez itt általában jellemző, minden (nagy ritkán) szembejövő gyalogos rádköszön, a múltkor egy hároméves-forma kisfiú anyukája kiabált utánunk, hogy a kisfia tudni szeretné, melyik táborból jövünk. Az itteniek már hozzászoktak a fiatal külföldiekhez, akik nyilván táborban dolgoznak, hiszen errefelé a turista ismeretlen fogalom. Majd’ minden háznál és az utcákon is ott van a „star-spangled banner”, azaz a csillagos amerikai lobogó.

Egy amerikai család amerikai otthona

Pózolj rendőrbácsival

Az amcsi motorok következő része

A falusi tűzoltóbál plakátja

Még két nap, és megkezdjük kalandozásunkat az USA keleti partján. Végre eljön az, amiért végülis a szegény magyar egyetemista jelentkezik a nyári munkára, és végigdolgozza a június-júliust: az UTAZÁS, igen, csupa nagybetűvel. Ha van kedvetek, tartsatok velem itt, az internetes napló oldalain.  Legközelebb már Bostonból jelentkezem, a legeurópaibb amerikai nagyvárosból.

Wahconah Waterfalls

Mert Anna a vízesésnél, a sziklán is el tud aludni...

Kezdődik.